Az őrület ellenszere?
Részleges amnézia.
Törölni, felejteni,
Míg az agyam tiszta.

Képzeld el

Képzeld el, hogy egy fülledt estén kiszökünk a tengerpartra. Hallod a hullámok hangját, a Hold ragyog az égen. Fénye megvilágítja a vizet, mint egy tündéri gyalogút, sugarai visszacsillognak a sötétkék égboltra. A morajlás visszhangzik a füledben, az emberek zajai tompa dobogásként távolodnak, majd végleg elhalkulnak.
Csak mi vagyunk. Mi, és a tenger. Érzed a talpad alatt a durva kavicsokat és a puha homokot, miközben a hullámok nyaldossák a lábaidat. Kellemes, és a párás meleg körbeölel. 
Kinyújtod a kezed, várva, hogy csatlakozzak. Kis habozás után elindulok, az esti szellő bele-belekap a hajamba, a fuvallat kellemesen hűs, lehűti arcom pirosságát. 
Ujjainkat félve kulcsolom össze, várva, mi fog történni. Csend. Egyikünk sem szól. 
Közelebb lépsz, tekintetem után kutatsz. Nem merek felnézni, de gyengéden felemeled az államat. 
A szemed olyan, mint mindig. Metsző óceán kék, átlátva mindenkin, titkok előtted nem maradnak rejtve. Mégis lágyság lapul benne. Csak egy pillantás és már zuhanok. De te ott vagy, hogy elkapj.
Telnek a percek, akár órák, napok is elillanhattak, az sem tűnt volna fel. Puha a kezed és bársonyos a hangod. Szád mosolyra húzódik és a szemed is vele ragyog. 
Karjaidba zársz, úgy ölelsz, mintha nem lenne múlt, jelen, jövő, mintha megállna az idő. Kapaszkodok beléd. Biztos pont vagy a száguldó végtelenben. 
Hogy jutottunk ide? Mikor lettél ilyen fontos? Kérdések sora zakatol a fejemben. Kétségek, újabb és újabb akadályok.
De te csak mosolyogsz. 
Nem számít most semmi és senki. Az egész világ eltűnhet, ez most a mi pillanatunk. Titkos találka, elcsent percek, kockáztattunk. Vajon megéri?
Pólód bevette a só illatát, de így is érzem a jól ismert parfümöt, amit mindig. 
Most minden tökéletes. Csak abba kell hagynom a gondolkodást. Hagyni, hogy a szív döntsön. És az enyém már döntött.
Körülöttünk a hullámzó tenger, felettünk az éjszaka. Hátunk mögött a múlttal pihenünk egymás karjaiban. Talán ez a sors, vagy csak egy apró csavar az életben. 

A saját utadat kell járnod. Más lépteinek nyomában sosem taposol ki sikeres ösvényt. én.

Mikor ment tönkre minden? Valójában már a kezdetektől fogva romlottnak terveztem. Tudtam, hogy bűnös, tudtam, hogy tiltott, abban a pillanatban, ahogy először megláttam.

Éjjel elalvás előtt arra gondolni, Őt most éppen valaki más mellett leli az álom, mást tart a karjaiban… Még sosem tűnt olyan magányosnak az ágyam.

részlet egy naplóból

…szóval minden rendben. Lenyugodtam, és jó érzéssel tölt el, hogy már egy hete nem láttam. Nem hiányzik úgy, mint régen, és nincs az az örökös látni-akarom érzés. Zavar, ha valaki akarva-akaratlanul szóba hozza, amikor én nem akarok róla beszélni. Nincs szükségem rá. Azt hiszem, túlléptem. Vagy át. Vagy feljebb. Lényeg hogy magam mögött hagytam, és kész vagyok a jövőbe nézni. Bár azt még nem tudom, mit hoz, mit sodor utamba a szél, de egészen más most. Visszagondolok, és bár az emlékek még mindig örömmel töltenek el, az egész valahogy olyan… üres. De nem úgy üres, amilyen akkor volt, amikor eltaszítottam, nem. Inkább olyan “ez volt nekem a hatalmas álomkép?” üresség. Lehet önzően hangzik, de ez nekem már kevés. A saját fantáziámmal töltöttem be a hiányokat, amik a személyiségedben bujkáltak, de egyre több rést fedeztem fel. Nem is ismertelek. És különben is… Nekem nincs erre időm, se kedvem, hogy miattad a jó híremet kockára tegyem. Így is hülyének néztek. Úgy tűnik, mindenki változik, még én is. Kíváncsian várom, mi lesz a következő lépés…

Most vegyétek el, most tépjétek ki a kezemből, amíg nem tartom szorosan, amíg képes vagyok elengedni. De ha most itt hagyjátok, soha többet ne merészeljétek elszakítani tőlem.

Szeretem…

Szeretem a mindennapos találkozásokat,
Az arcodra mosolyt csaló apróságokat.
Napfénnyel borított békés délutánokat,
Csillagokkal rejtett éjszakai álmokat.

Szeretem a szemed parányi csillogását,
Apró tréfákban orcád pirulását.
Lopott percekben tekinteted pillantását,
Szíved minden egyes dobbanását.

Szeretem, ahogy kezed kezemhez ér,
Miközben íriszedben a végtelenség lángja ég.
Mosolyodkor a megjelenő gödröcskét,
És ahogy ezüstlánc öleli körbe nyakad ívét.

Szeretem ahogy csukódik pillád
Hajamon, bőrömön kezed tapintását.
Otromba zajok között hangod lágyságát,
Ajkamon ajkad vad, szenvedélyes csókját.

20130415

Ideákat és álomképeket kergetünk, miközben a valóságot nem akarjuk tudomásul venni. Egy kis varázsért hősökké tesszük a hétköznapi embereket is, holott tudjuk, semmivel sem másabbak nálunk. Saját kis világokat építünk fel magunknak, naphosszat a felhők felett repkedve álmodozunk. Gyermek módjára csodálkozunk rá a világ szépségeire, már ha vesszük a fáradságot, hogy lássunk. Néha túlságosan belefeledkezünk abba, hogy valami maradandót, tökéleteset, szépet teremtsünk, hogy nem vesszük észre, mennyi ilyen dolog vesz körül minket. Talán csak le kellene szállni egy pillanatra, és körülnézni ott, ahol valójában élünk - vagy legalábbis létezünk.

your life, your story

A legrosszabb érzés, amikor olyasvalaki hagy cserben és fordul el tőled, akibe minden bizalmadat helyezted, és ő volt a legfőbb ok, hogy kitartottál, nem adtad fel, és folytattad az utadat. És nem sírhatsz, mert akkor elárulnád magad, nem kérheted meg, hogy maradjon veled. Azután tanulsz meg a saját lábadra állni, hálásnak lenni azért, amit eddig adott, és egy új kezdet felé nyitni. Senki nem marad veled, a történet végén úgyis mindig csak te maradsz. Hát légy te a történetíró, és írd úgy az életedet, hogy te legyél a főszereplő. Lehet önzően hangzik, de miért kellene szótlanul hagynod, hogy kihasználjanak, vagy más irányítsa az életed?